Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet.
A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja.
Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is.
Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni.
(Egyik sem igazán egyszerű!)
Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!
Romantikus, humoros, példátlan – Gideon és Gwen kalandjaival Kerstin Gier mindenkor elvarázsolja közönségét.
Erről a könyvről nem fogok sokat írni, nincs is nagyon mit elemezni rajta.
Könnyed, szórakoztató, izgalmas. És van benne romantika. Van amikor jól esik egy ilyen könyv, és ebben a kategóriában ez nagyon jól meg lett írva. Nem sablonos, és nem annyira butácska.
Ha valaha lehetőségem lenne elköltözni Stars Hallow-ba rögtön igent mondanék,valószínűleg életelem egyik legjobb élménye lenne. Egy kis összetartó közösség, ahol mindenkinek meg van a helye, ahol az emberek foglalkoznak egymással, vannak hagyományok, érzed, hogy valahova tartozol és elfogadják a különcségeidet. Egy kisváros, ahol minden megvan, amire szükséged lehet, nincs bűnözés, csendes és sok a zöld. Ha erre a sorozatra gondolok, mindig a szeretet, a család, az összetartozás jut az eszembe. Szerintem Loreali háza is ilyen, kicsit bohókás, kicsit rendelten, de nagyon szerethető, amit tényleg otthonnak tud az ember nevezni.
A ház már kívülről is tetszik. A szürke-fehér festés ízléses, és a mozgalmas tömegformálással együtt szerintem telitalálat. Sok ablak ablaka, világos terek. A verandát rengeteget használnám, reggelizéshez, vacsorához, összebújós olvasáshoz.
Ha ez az alaprajz igaz, akkor ez már annyira nem tökéletes, a konyhából nyíló háló azért elég fura, és az emeleti fürdőszoba is csak az egyik hálón keresztül közelíthető meg.
A nappali központi eleme a kanapé, és ezen kívül is rengeteg ülőalkalmatosság van. Szerintem még az elfogadható mértékben zsúfolt, bár takarítás szempontjából már kellemetlen, illetve itt kinectezni sincs hely:( Tetszik a kandalló, és a kandalló párkány nagyon jó hely az aktuális dekoráció számára.
A KONYHA- nagybetűvel. Hatalmas, itt nem okozna gondot a dolgok elpakolása. Kifejezetten tetszik hogy az étkező asztal is itt van, ahova szükség esetén lehet pakolni, ugyanakkor nem foglal el külön szobát. Amennyit mi hazsnáljuk pont jó lenne.
Sajnos a hálókról nem találtam sok képet, de ezek is olyanok mint a ház többi része, meleg, otthonos, részletgazdag, szerethető.
Összességében egy jól összerakott ház,de a berendezés stílusa nagyon "retro" nekem. A részletgazdagságot, és azt hogy nem tűnik kupisnak ez a sok dolog amit érdemes lenne átvenni tőle. Sajnos hazánkban nem jellemző az ilyen típusú alaprajz, és a terek se elég nagyok általában ennyi bútor elhelyezéséhez.
„Aramanth
városában csak vizsgákból áll az élet, s ez ellen Kestrel, a diáklány fellázad
az iskolában. Mindez falrengető következményekkel jár. Családjával együtt
áttelepítik őket a városlakók legalacsonyabb rendű negyedébe, és mindenki ujjal
mutogat rájuk. Ráadásul Kestrelt a legsúlyosabb büntetésre ítélik: élete
hátralevő részét a rettegett „különórán” kell eltöltenie. Meddig lehet ezt
bírni? Nem sokáig. Kestrel ikertestvérével, Bowmannel elköveti a legmerészebb
tettet: kiszöknek a városból. Persze tudják, ez szörnyű büntetéssel jár.
Egyetlen reményük a város közepén álló rejtélyes és tiltott torony, amelyről
különös történetek keringenek. A gyerekek érzik: e néma torony falai olyan
titkot rejtenek, mely az egész város szabadságát jelentheti. Félelmet nem
ismerő merészség, villámgyors gondolkodás és eltökélt céltudatosság vezérli
őket útjukon, no és egy ősrégi térkép, melynek segítségével nekivágnak az
ismeretlennek, hogy megtalálják és visszaszerezzék a Szél Dalnokának titkos
kulcsát. Kalandos útjuk során különös szövetségesekbe és szörnyű ellenségekbe
botlanak, és útjuk sikerének záloga, hogy szembenézzenek a legsötétebb
hatalommal… William Nicholson regényében a csodás kalandok, izgalmas
meglepetések elegyednek a bájos humorral. Feledhetetlen hőseivel, életteli
varázsvilágával a Szél Dalnoka csak kezdete egy új, lenyűgöző
fantáziasorozatnak.”
A könyv egyik előnye egyben a hátránya is, iszonyú
gyorsan követik egymást az események. Ez azért jó mert így nem unalmas,
ugyanakkor azért a leírásoknak is meglenne a szerepe. Nagyon sok dolog nincs
megmagyarázva, és egy idő után a naés? kitérdekel?! érzés fog el, mivel úgyis megmenekülnek és
egy újabb fura helyzetbe kerülnek.
Hatalmas hiányérzetet okozott ez a megmagyarázatlanság, kifejtetlenség.
Disztópia, ahol a társadalom csak játszóteret
biztosít a kalandozásnak.
Éreztem, hogy az író ezt a fiatalabb
korosztálynak szánja, ezért is pörgős, de a szimbólumok, a burkolt
társadalomkritikákat a gyerekek nem értik meg.
Mindenkinek akart szólni, és szerintem pont ezért egyik korosztálynak se
felel meg.
Az öreg gyerekek a frászt hozták rám. Lehet-e
nem szeretni egy könyvet, mert túl félelmetes benne a gonosz? Nekem sikerült.
Ezek a gyerekek nem csupán félelmetesek, hanem kiráz tőlük a hideg. Kicsit
Roman Dirge: Kokik képregényére emlékeztetnek (ami szerintem a világ egyik
legvacakabb képregénye).
Nem volt egy nagy szám, aki szereti az akciót, annak egyszer nézhető.
Nem az a tipikus akció, lassú és szerintem kicsit morbid. Nem rossz néha ilyet is látni, de nem lett a kedvencem. A párbeszédek kifejezetten zavaróak voltak, minden kérdést háromszor tettek fel benne...
Úgy érzem hogy lassan én leszek az alul pontozott megfilmesítések védelmezője. A Rubinvörös könyv alapján készült film az imdb-n 6 pont körülit kapott, pedig szerintem sokkal jobb,mint a Divergent (6,8) vagy a City of Bones (6,0). Azért nem mondanám hogy jó film, de egyszer simán meg lehet nézni. Elkezdtem olvasni a folytatását, a Zafírkék-et, és egyáltalán nem emlékeztem mi volt az első kötetben, kerestem róla valami összefoglalót és így találtam rá erre a filmre. Hááát nem lettem sokkal okosabb, nem értem, hogy időben hol kapcsolódik egymáshoz a kettő, remélem idővel kiderül.
A vadon hercegnőjével folytattuk Mijazaki "maratonunkat". Tetszett, csak nagyon hosszú volt. Komolyabb, szomorúbb története volt, mint a Totoronak. Tele volt mondanivalóval, szimbólumokkal, szépséggel.
Ezt a filmet nem néztük végig. Nagyon lassú és nem is történik benne semmi se. A szereplők elég ellenszenvesek. Az elején a tapizós jelenet meg teljesen kiborított, semmi értelme nem volt.
Hosszú film, kell hozzá türelem. Nehéz témával foglalkozik, de elég könnyednek mutatja be.
Nem járhat templomba a családjával, mert az felszentelt hely, és rosszullét kerülgeti, ha fémhez kell érnie vagy ha vér közelébe kerül. Mindezek hátterében sötét titok lappang, amely behálózza Gentry amúgy idillinek tűnő városát.
Egy napon azonban Mackie-nek muszáj szembenéznie az igazsággal, a hátborzongató titokkal, hiszen a különös szép lány, Tate és családja is a rémisztő játszma része lesz.
Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, honnan jött és hová szeretne tartozni valójában, miközben Tate-nek is próbál segíteni abban, hogy megtalálja köddé vált kishúgát…
Nekem nagyon tetszett a könyvben Doyle karaktere. Számomra úgy tűnik, hogy egy nagyon összetett személyiség, benne van a lelkiismeret furdalás, amiért ő más, amiért ezzel fájdalmat okoz a családjának, benne van az a szorongás, hogy erről nem lehet beszélni, hogy nem látja mi a megoldás. Alapvetően jó, próbál helyesen cselekedni, de ez olyan történet, ahol nem egyértelmű, hogy mégis mi a helyes. Szerintem úgy érzni nem érdemli meg, hogy beleilleszkedjen a társadalomba, hogy szeressék a suliban, pedig így is szeretik, nagyon jó barátai vannak. És ezeken a mély érzelmeken kívül még ott van amit a kamaszkor magával hoz. Ez egy érzelmes könyv.
Nem akarok spoilerezni, de az az ötlet ahogy ő túlélte a gyerekkorát, és nem halt meg mint a többi elcserélt szerintem zseniális. Megható. Annyira szép ellenpontja volt a komor hanglatú világnak.
Tetszett, ahogy megjelennek a régi babonák, hiedelmek. Ahogy az emberek nem mernek beszélni az áldozatokról, amiket hoznak vagy hagynak, mert akkor a lelkiismeretükkel el kellene számolniuk. Hogy ezek az ősi lényeg nem kedvesek, jóságosak, hanem félelmetesek, kegyetlenek, önzők és kiszámíthatatlanok, még akik jónak is gondolják magukat. Mert régen is így hittek bennük, nem a mai kedves kis tündérek voltak akkor. Vér kellett nekik és áldozat. Tetszett ahogy próbálták a hitet a mai világban is megtalálni, ahogy felhasználták a zenét, hogy imádják őket. Szerintem ez a vágy hogy imádják őket, hogy ne legyenek semlegesek és ne felejtsék el őket igenis hihető, más könyvekben, filmekben is megjelenik az a motívum.
Nem egy gyors könyv, de nekem ez is tetszett ahogy Doyle vívódott, próbálkozott, gondoskodott.
És ez a borongós hangulat annyira nehezen megtalálható a könyvekben, megbecsülendő.
A molyon nagyon le van pontozva, amit nem értek, egyedül az nem tetszett benne ahogy meg van fogalmazva, (gondolom) a fordítás sajnos nem sikerült túl jól.
Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.
Nem szoktam foglalkozni az írók életével, de
ennél a könyvnél mégis utána olvastam egy kicsit.
Beukes 1976-ban született a Dél-afrikai
Köztársaságban, így átélte az országában történő változásokat. A faji
megkülönböztetés fokozatos megszűnését, Mandela elnökké választását. Az
országban hatalmas a szegénység, a társadalmi egyenlőtelenség, és az AIDS
járványszerű mértékeket öltött. A könyv is ezekkel a problémákkal foglalkozik.
A könyv csak belevág a történetbe, nincs semmi
bevetés, előzmény, és ez a végére is igaz. Nekem ez nem tetszett, elég nehezen
értettem meg, hogy ki-mit-hogyan… és a szereplőket se igazán lehetett
megismerni-megszeretni, részben emiatt.
A könyv 4 különböző társadalmi rétegből származó
ember életének egy szakaszát mutatja meg, és a fő témája, hogy hogyan
viszonyulnak a társadalmai berendezéshez, tűrik, lázadnak, megpróbálják jobbá
tenni…..
A problémám ezzel a könyvel, az volt, hogy
engem ez a téma, így nem érdekel. Érdekelhetne, ha ez jobban ki lett volna
dolgozva, ha jobban megismerhettük volna a szereplőket, és nem csak típusok
lettek volna, ha a világ is jobban ki lett dolgozva, leírva. Szerintem magában
ez kevés volt, hasonló mondanivalója rengeteg könyvnek van és nincs benne semmi
újdonság. Az eleje-vége nélküliség se tetszett.
Ha például a könyv csak Kendra életét dolgozta
volna fel, nekem sokkal jobban tetszett volna. Így is megismerhettük volna a
világot, a problémáit, akár a többi társadalmi réteget és azok problémáit, menekülési kísérleteit.
Toby részeit kifejezetten utáltam olvasni, biztos kellemes ujjgyakorlat volt az
írónőnek, de nekem fájdalmas volt olvasni ezt a stílust, sokkal kevesebb elég
lett volna belőle. Tendeka elviselhető volt, és Leratoban látom a fantáziát, de
így ő is keveset hozott nekem.
